Őszi szünet – minden belefér…vagy mégsem?

A hosszú hétvégéktől sokszor azt várjuk, hogy végre mindenre jusson idő. Pihenésre, közös programokra, és persze mindarra is, amivel hétközben elmaradtunk. Aztán néha éppolyan sűrű lesz, mint egy átlagos hét.

Van, akinek azóta visszatért a megszokott ritmus, és talán észre sem veszi, hogy közben beköszöntött az őszi szünet is. Ha viszont iskolás gyerekünk van, a megszokott napirend nemcsak néhány napra, hanem akár másfél hétre is felborulhat.

Versenyfutás, álruhában

A gyerek otthon, de a munka nem feltétlenül állt le. A határidők megmaradnak, ebédről kell gondoskodni és azt is meg kell oldani, ki legyen csemeténkkel, amíg dolgozunk. Közben pedig szeretnénk, hogy neki is jó legyen ez a szünet: legyen közös idő, kirándulás, tökfaragás, esetleg halloweenjelmez vagy egy barátokkal közös program.

Mert hát minden belefér, mindennek bele kellene férnie – vagy mégsem?

Nem csak a gyerekek felé lehetnek vállalásaink

Közeledik mindenszentek és a halottak napja: sok családban ez a temetőlátogatás, az utazás, a közös megemlékezés ideje. Egyeztetni kell, mikor indulunk, kihez megyünk még el, kivel tudunk találkozni, ha már arra járunk. Ezek között lehet olyan, amit örömmel várunk; olyan, ami fontos, de közben érzelmileg megterhelő; és olyan is, amit inkább kötelességnek érzünk. Sőt, akár ugyanaz a találkozás jelentheti mindhármat is egyszerre. Így aztán nemcsak a munka és a gyerekek között próbálunk helytállni, hanem a tágabb család felé is.

Közben azért motoszkál bennünk az érzés, hogy nekünk is "járna" egy kis kikapcsolódás. Kellene mozogni kicsit, jólesne egy lassabb reggel, egy séta, egy jó könyv, egy bekuckózós filmnézés vagy akár egy kis semmittevős csend - néhány óra, amikor senkihez és semmihez nem kell alkalmazkodnunk.

Nem feltétlenül az a nehéz, hogy nem tudjuk, mi fontos. Hanem az, hogy egyszerre több minden fontos, és a saját pihenésünknek már csak akkor jutna hely, ha minden más belefért.

Ilyenkor könnyen érezhetjük azt, hogy sehol sem vagyunk eléggé jelen. Munka közben arra gondolunk, hogy foglalkozni kellene a gyerekünkkel. Amikor együtt vagyunk, az elmaradt feladatok járnak a fejünkben. Egy családi találkozón azon töprengünk, mikor fogunk végre pihenni, otthon pedig bűntudatunk van, amiért valakihez nem jutottunk el.

Hol a hiba?

Nem feltétlenül szervezési probléma ez. Van, hogy egyszerűen több feladat és vállalás jut ezekre a napokra, mint amennyi kényelmesen elfér bennük.

Ráadásul nemcsak a konkrét feladatok nehezíthetik meg ezt az időszakot, hanem az is, ahogyan közben magunkról gondolkodunk.

„Ha nem tudok minden szerepemben tökéletesen helytállni, akkor kudarcot vallottam.”

Mintha csak két lehetőség lenne: vagy türelmes, jelen lévő szülők vagyunk, jól dolgozunk, rendben tartjuk az otthonunkat, és minden családi vállalásunknak eleget teszünk, vagy nem csináljuk elég jól, kudarcot vallunk, csődtömegek vagyunk. Ebben a fekete-fehér mérlegben alig marad hely annak, ami egyébként a legtöbb ember legtöbb napját jellemzi: valamire több figyelmünk jut, másra kevesebb, és közben próbálunk alkalmazkodni a lehetőségeinkhez.

A kognitív viselkedésterápiás szemléletben gyakran dolgozunk az ilyen, gyorsan és szinte maguktól felbukkanó automatikus negatív gondolatokkal. Nem azért, mert minden nehézség „csak fejben dől el”, hanem azért, mert a valódi teendők mellé ezek a gondolatok további önvádat és így terhet jelenthetnek.

Egy kirándulós fotó láttán például könnyen megérkezhet a gondolat: „Másnak bezzeg sikerül. Ő dolgozik is és még ilyen programokra is van idejük.”

Csakhogy a képen egy pillanatot látunk. Nem tudjuk, mi maradt el aznap, ki segített nekik, vagy milyen volt a nap többi része. A fotó lehet valóban egy örömteli együttlét emléke, de nem bizonyítja, hogy az illető minden szerepében tökéletesen helytáll.

Kérdések, amiket érdemes feltenni

Ha észreveszel magadban egy-egy ilyen negatív gondolatot, érdemes lehet megállni egy percre és megvizsgálni azt:

• Mit mondok most magamnak? (Próbáld egy mondatban megfogalmazni.)
• Mi az, amit valóban tudok, és mi az, amit csak feltételezek? Lehet, hogy megint csak két végletben nézem a helyzetet?
• Hogyan mondhatnám el ugyanezt pontosabban, úgy, hogy a nehézségeket és az erőfeszítéseimet is figyelembe veszem?

A „nem vagyok egész nap a gyerekemmel, rossz anya vagyok” helyett például:

„Szeretnék több időt vele tölteni, de most dolgoznom is kell. Ettől még fontos nekem és tölthetünk együtt minőségi időt úgy, hogy az a napunkba valóban beleférjen. Olykor félóra teljes odafigyelés is többet ad, mint gondolnám.”

Vagy a „ha nem jutok el minden családi programra, önző vagyok” helyett:

„Fontos nekem a családom és a közös megemlékezés. Attól, hogy most nem tudok minden találkozást vállalni, még nem válnak kevésbé fontossá. Átgondolhatom, miben tudok részt venni, és jelezhetem, mire nincs most lehetőségem. Máskor sort keríthetünk arra is. Nem kell mindent most. Én is ember vagyok, véges az időm és az energiám.”

Ez nem a kötelező pozitív gondolkodásról szól. Nem kell azt állítanunk, hogy minden rendben van, ha közben nehéz. Csak nem szükséges a nehézségből rögtön a saját alkalmatlanságunkra következtetni.

Innen pedig visszatérhetünk a szünidei listánkhoz: mi az, aminek tényleg fontos megtörténnie, és mi az, amit úgy érezzük, kellene, de nem halaszthatatlan valójában. Mit vállalunk azért, mert valóban szeretnénk mi magunk, és mit inkább azért, hogy mások vagy a saját túlzó elvárásainknak megfeleljünk, akár a saját pihenésünk rovására is?

Választhatunk egyetlen „ezt még kellene” gondolatból fakadó tervet és megnézhetjük: mi történne, ha ez most kimaradna, vagy egyszerűbben oldanánk meg?

Lehet, hogy egy vállalt munkánk halasztható, vagy delegálható. Lehet, hogy a közös sütés most kész tésztából készített süti lesz, vagy beülhetünk egy cukrászdába is. Az egész napos kirándulás helyett tehetünk egy rövidebb sétát is a naplementében, vagy egy családi találkozóra sem kell az egész napot rászánnunk, lehet pár órában is jó az együttlét.

A gyerekünket is megkérdezhetjük: „Mi az az egy dolog, aminek örülnél a szünetben?” Nem azért, hogy újabb lehetetlen vállalásokat tegyünk, hanem hogy ne csak találgassuk, mitől lenne jó neki – lehet, hogy mi is meg fogunk lepődni a válaszán. Aztán persze a lehetőségeinkhez mérten beszélgethetünk a megvalósításról.

És ami nagyon fontos - magunktól is megkérdezhetjük: „Nekem mire lenne most szükségem?” Ne azt soroljuk magunknak, aminek elvileg fel kellene töltenie, hanem ami ebben a helyzetben valóban jólesne. Lehet, hogy társaságra van szükségünk, lehet, hogy csendre. Ha pedig utóbbi mellett döntünk és egy programról lemondunk inkább, a felszabaduló idő helyére sem muszáj rögtön újabb tevékenységet szervezni.

Lépésről lépésre

Persze ettől még nem oldódik meg a gyermekfelügyelet, és a munkánk sem végzi el magát - de talán lekerül a listáról egy túlzó elvárás, és marad hely valaminek, amit tényleg szeretnénk. 

A nap végén azt is észrevehetjük, mennyire sikerült nyakon csípni azokat a bizonyos automatikus negatív gondolatokat. Mit sikerült ennek hatására elengednünk és milyen volt így? Hiányzott, amit kihagytunk? Megkönnyebbültünk? Volt bűntudatunk, akkor is, ha az elmaradás maga nem okozott valódi problémát? Ezek mind érdekes kérdések.

Összességében nem az a cél, hogy az elengedésből is teljesítendő listát csináljunk, hanem hogy megtapasztalhassuk: nem minden „kellene”-gondolat jelent valódi kötelezettséget.

Ne feledjük: lehetnek szép pillanatok egy olyan héten is, amelyik nem minden napjában és percében különleges és a saját töltődésünknek is helye van a számunkra fontos dolgok között. Utóbbit kezdheted azzal is, hogy kicsit megértőbb és megengedőbb vagy magaddal.

Kriszti 💛