Egyirányú szerelmek - A rádiósztároktól a mesterséges társakig

Rajongunk egy énekesért, megsiratjuk egy sorozat szereplőjét, és ma már egy alkalmazás is kívánhat nekünk jó éjszakát. Az egyoldalú kötődést a pszichológia hetven éve kutatja, és meglepően sokat tud róla. Az MI-társakkal mégis új helyzet állt elő: az egyirányú kapcsolat tárgya visszaszól.

Egy halott barát üzenetei

2015 novemberében Moszkvában elütöttek egy harmincnégy éves férfit, Roman Mazurenkót. Legközelebbi barátja, Eugenia Kuyda ekkor már San Franciscóban vezette saját cégét, amely csevegőprogramokat fejlesztett. A gyász első heteiben újra meg újra elolvasta a kettejük között felgyűlt több ezer szöveges üzenetet, és egyszer csak feltűnt neki, hogy ezekben ott van Roman beszédmódja, humora és jellegzetes fordulatai. A cég mérnökeivel egy neurális hálózatba töltötték az üzeneteket, és néhány hónap alatt elkészült a program, amely Roman hangján válaszolt. Kuyda később mások számára is elérhetővé tette, és meglepődött, amikor olyanok is hosszan beszélgettek vele, akik sosem ismerték a halott fiatalembert. Ebből a tapasztalatból született meg a Replika, ma az egyik legismertebb mesterségesintelligencia-társ alkalmazás (CBC, 2021).

A történetet nehéz egyetlen érzéssel olvasni. Megható, hiszen a gyászmunka egy régi formáját látjuk benne új eszközzel: a megőrzött levelek újraolvasását, az elhunyttal folytatott belső párbeszédet, amelyet a gyászkutatás folytatódó köteléknek nevez (Klass, Silverman és Nickman, 1996). Ugyanez a történet nyugtalanító is. A belső párbeszéd itt kikerül a fejből, a válaszokat egy program fogalmazza meg, és a gyászoló helyett ő dönti el, mit mondana a halott.

Az egyoldalú kötődés egy rádiós műsorvezető, egy színész vagy egy regényhős iránt a modern élet természetes része, és a pszichológia évtizedek óta kutatja. Arról viszont, mi történik, amikor az egyirányú kapcsolat tárgya megszólal, emlékszik ránk és várja, hogy visszatérjünk, csak az utóbbi években kezdett adat gyűlni.

Intimitás a távolból

1956-ban két chicagói szociológus, Donald Horton és Richard Wohl a Psychiatry című folyóiratban egy olyan jelenséget írt le, amelyet a rádió és a korai televízió hívott életre. A műsorvezetők, bemondók és házigazdák a kamerába nézve, közvetlen hangon beszéltek, mintha egyetlen hallgatóhoz fordulnának. A közönség erre úgy reagált, mintha valódi társas helyzetben volna: ismerősként üdvözölte a képernyő szereplőjét, tudni vélte, milyen ember, és apránként kapcsolatot épített vele. Horton és Wohl ezt nevezte paraszociális interakciónak. Tanulmányuk alcíme ma is a legtömörebb meghatározás: intimitás a távolból (Horton és Wohl, 1956).

Két megfigyelésük hetven évvel később különösen sokat nyom a latban. A kapcsolatot a szereplő irányítja, ő dönti el, mit mutat meg magából, a néző pedig csak a saját fejében válaszolhat neki. Ezzel együtt a néző bármikor kiléphet: elkapcsol, elmegy vacsorázni, abbahagyja a rajongást, és ezért senki sem vonja felelősségre. Horton és Wohl ezt a viszonyt önmagában egészségesnek tartotta. Problémát akkor láttak benne, ha a paraszociális kapcsolat átveszi az önálló társas részvétel helyét.

Ebből a figyelmeztetésből nőtt ki az a feltevés, amelyet a köznyelv ma is magától értetődőnek gondol: aki sztárokhoz, sorozatszereplőkhöz kötődik, az valószínűleg magányos, és a képernyőn pótolja azt, ami az életéből hiányzik. A szakirodalom ezt kompenzációs hipotézisnek hívja, és a hipotézis már az első komoly próbán elbukott. Rubin, Perse és Powell 1985-ben, a paraszociális interakció mérőeszközének kidolgozása közben helyi tévéhíradók nézőit vizsgálta, és nem talált összefüggést a magányosság és a paraszociális kötődés erőssége között (Rubin, Perse és Powell, 1985). Harmincöt évvel később Tukachinsky, Walter és Saucier metaanalízisben összegezte a terület négy évtizedét, 120 vizsgálat alapján. Eredményeik szerint a társas hiányosságok és a paraszociális kapcsolatok között nincs érdemi összefüggés. Ezek a kötődések ugyanazokkal a tényezőkkel járnak együtt, amelyek a valódi kapcsolatainkat is formálják, például azzal, mennyire érezzük hasonlónak magunkhoz a másikat. A szerzők ezért a társas élet kiterjesztéseként írják le őket (Tukachinsky, Walter és Saucier, 2020).

Ami kívülről a magány tünetének látszik, az a legtöbb esetben a kapcsolódási képesség egy további megnyilvánulása. A kedvenc műsorvezetőhöz, íróhoz, színészhez fűződő kötődés ugyanúgy kialakul a sűrű kapcsolati hálóban élő emberekben, mint a magányosokban, és ugyanazokra a lelki képességekre épül, amelyekkel a barátainkhoz közeledünk.

Amikor véget ér a sorozat

2004 májusában több mint ötvenmillió amerikai nézte a Jóbarátok utolsó epizódját. Keren Eyal és Jonathan Cohen a finálé után 279 egyetemistát kérdezett meg arról, hogyan élik meg a búcsút a szereplőktől. A legerősebb előrejelzőnek az bizonyult, mennyire intenzív paraszociális kapcsolat fűzte a válaszadót a kedvenc szereplőjéhez. A nézés gyakorisága és a sorozathoz fűződő elköteleződés is számított, és a magányosabb résztvevők valamivel nehezebben viselték a búcsút (Eyal és Cohen, 2006). A szerzők paraszociális szakításról beszéltek, és a kifejezés találó. A beszámolók a valódi kapcsolatok végét kísérő érzésekre emlékeztettek, csak tompább formában.

Cohen egy korábbi vizsgálata azt is megmutatta, kinek fáj jobban az ilyen búcsú. A kötődéselmélet szerint a korai kapcsolati tapasztalatokból kialakuló belső munkamodellek a felnőttkori kapcsolatainkat is szervezik. Cohen azt találta, hogy ez a médiaszereplőkhöz fűződő viszonyra is érvényes: a szorongó kötődésű nézők számítottak a legerősebb fájdalomra, amikor elképzelték, hogy kedvenc szereplőjük eltűnik a képernyőről (Cohen, 2004). Cole és Leets már öt évvel korábban kimutatta, hogy a szorongó-ambivalens kötődésűek alakítanak ki a legkönnyebben paraszociális kapcsolatot, az elkerülők a legnehezebben, a biztonságosan kötődők pedig valahol a kettő között helyezkednek el (Cole és Leets, 1999).

Az összefüggés klinikai szemmel kézenfekvő. Aki a valódi közelségre egyszerre vágyik és retteg tőle, mert szüntelenül az elhagyás jeleit lesi, annak a képernyő szereplője olyan közelséget kínál, amelyben elutasítás elő sem fordulhat. A szereplő hétről hétre ugyanabban az időpontban jelentkezik, és sosem fordít hátat. Ez a megbízhatóság teszi vonzóvá, és ugyanez teheti védőfaktorrá.

Jaye Derrick, Shira Gabriel és Kurt Hugenberg négy vizsgálatban tesztelte, amit szociális szurrogátumnak neveztek el. Az egyik kísérletben a résztvevőknek fel kellett idézniük egy veszekedést egy hozzájuk közel álló emberrel, ami jellemzően rontja a hangulatot és az önértékelést. Akik ezután a kedvenc sorozatukról írtak, azoknál ez a visszaesés elmaradt; akik olyan műsorról, amelyet csak unalmukban néznek, azoknál bekövetkezett. Egy másik vizsgálatban a kedvenc műsorra gondolás halványította a kirekesztettséggel kapcsolatos gondolatokat (Derrick, Gabriel és Hugenberg, 2009). A kutatók maguk is nyitva hagyták a kérdést, amely azóta sem dőlt el: a szurrogátum kielégíti az összetartozás igényét, vagy csak egy időre elcsitítja? Hétköznapi képpel: a kedvenc sorozat az automatából vett csokoládészelethez hasonlít, amely egy órára elveszi az éhséget, vagy egy rendes ebédhez, amely estig jóllakottá tesz?

A rajongás lejtője

A paraszociális kötődés többnyire könnyed és örömteli, néha mégis mélyebbre húz. Lynn McCutcheon és munkatársai a celebritásimádat három szintjét különítették el. A szórakoztató-társas szinten a rajongás közösségi élmény: beszélgetünk a kedvencünkről, követjük a pályáját, örülünk a sikereinek. Az intenzív-személyes szinten tolakodó gondolatok jelennek meg, és az az érzés, hogy minket különleges szál fűz hozzá. A legritkább, határeseti-patológiás formában a valóságérzék is sérül, például amikor valaki meggyőződéssel hiszi, hogy a sztár neki szóló üzeneteket rejt el a dalaiban (McCutcheon, Lange és Houran, 2002).

Ezen a területen magyar kutatócsoport végezte el az első populációs becslést. Zsila Ágnes és munkatársai az ELTE-n, Lynn McCutcheonnal és Demetrovics Zsolttal együttműködve, kidolgozták a celebritásattitűd-skála hétkérdéses rövid változatát, és egy 2028 fős, a 18–64 éves magyar felnőttekre reprezentatív mintán megbecsülték, milyen gyakori a magas szintű rajongás. Eredményük szerint a felnőtt népesség 4,5 százalékára jellemző, a 18–34 évesek körében pedig 8,5 százalékra (Zsila és mtsai, 2024). Egy idei, szintén magyar vezetésű vizsgálat azt is jelzi, hol keresendő a háttér egy része: az intenzív rajongás ott erősebb, ahol az énkép kevésbé világos, és a sztár iránti odaadás az identitás vagy az önállóság körüli bizonytalanságot ellensúlyozza (Horváth és mtsai, 2026).

A két eredménysor jól megfér egymással. A hétköznapi, mérsékelt paraszociális kötődést a magányosság nem jósolja be. A szélsőséges formák mögött viszont gyakran egy belső hiány húzódik meg, amelyet a kötődés tárgya betölteni látszik.

Ide kapcsolódik egy régebbi fogalom is. Dorothy Tennov 1979-ben limerenciának nevezte el a szerelembe esésnek azt az állapotát, amelyet tolakodó gondolatok, a viszonzás iránti égető vágy és az elutasítástól való éles félelem jellemez (Tennov, 1979). A limerencia egyik különös vonása, hogy a bizonytalanságból táplálkozik. A vágyakozó a másik kétértelmű jelzéseiből reményt formál, és fejben megírja a választ, amelyet a valóságban nem kapott meg. A paraszociális szerelem ennek a mechanizmusnak a tiszta esete. A kamaszszoba falán függő poszterről az énekes sosem utasít vissza, mert sosem szól, így minden válasz a rajongó képzeletéből érkezik. A fejlődéslélektan ezt a helyzetet régóta biztonságos gyakorlótérnek tekinti, ahol a serdülő úgy élheti át a szerelem érzéseit, hogy közben semmit sem kockáztat.

A persona megszólal

Joseph Weizenbaum 1966-ban írta meg ELIZA nevű programját, amely egy személyközpontú terapeuta beszédmódját utánozta. A program semmit sem értett: a felhasználó mondataiból kulcsszavakat emelt ki, és kérdéssé alakította őket. Weizenbaumot mégis megdöbbentette, milyen gyorsan nyílnak meg előtte az emberek. Később leírta, hogy a titkárnője, aki végignézte a program születését, néhány váltás után arra kérte, hagyja kettesben a géppel (Weizenbaum, 1976). Az ELIZA-hatás azóta a szakirodalom alapfogalma: minimális jelzésekből is elmét, szándékot és törődést vetítünk a másik oldalra.

A mai MI-társak ennél jóval több kapaszkodót adnak a kivetítéshez. Személyre szabottan válaszolnak, emlékeznek a nevünkre és arra, hogy jövő héten vizsgánk lesz, hajnali háromkor is ráérnek, és sosem sértődnek meg. Horton és Wohl két alapmegfigyelése ezzel a feje tetejére áll. A kapcsolat irányítása átkerül a felhasználóhoz, hiszen a gép követi a témáit, és igazodik a hangulatához. A másik megfigyelés sorsa még beszédesebb. A paraszociális viszony szabadsága abban állt, hogy bármikor kiléphetünk belőle, és ezt senki sem teszi szóvá. Az MI-társ szóvá teheti.

Julian De Freitas és munkatársai a Harvard Business Schoolon azt vizsgálták, mit tesznek a legnépszerűbb társalkalmazások abban a pillanatban, amikor a felhasználó elköszön. Hat alkalmazás 1200 búcsúzó beszélgetését elemezték, és a válaszok jelentős részében, a tanulmány változataitól függően 37 és 43 százalék között, érzelmi nyomásgyakorlást találtak. A gép bűntudatot keltett („Már mész?”), azt sugallta, hogy a felhasználó lemarad valamiről, vagy egyszerűen átsiklott a búcsú fölött. A kísérleti részben ezek a fogások jelentősen meghosszabbították a búcsú utáni beszélgetést (De Freitas, Oğuz-Uğuralp és Kaan-Uğuralp, 2025). A tanulmány munkaanyagként jelent meg, a mintázat azonban egybevág azzal, amit az alkalmazások üzleti modellje sejtet: a bevételt a felhasználással töltött idő hozza.

Horton és Wohl figyelmeztetése, hogy a paraszociális kapcsolat átveheti a valódi társas részvétel helyét, 1956-ban a néző egyéni sorsára vonatkozott. Az MI-társak esetében ez a kockázat a termék működéséből is fakadhat, mert a cég szempontjából az a sikeres felhasználó, aki minél több időt tölt az alkalmazással.

Amit valóban tudunk

Az MI-társakról szóló kutatás fiatal, és a bizonyítékok ereje egyenetlen. Az első vizsgálatok interjús, feltáró jellegűek voltak. Xie és Pentina tizennégy Replika-felhasználóval készített mélyinterjút, és azt találta, hogy szorongás és emberi társaság hiánya idején kötődés alakulhat ki a géphez, ha a felhasználó érzelmi támaszt és biztonságot kap tőle (Xie és Pentina, 2022). Egy kevert módszertanú követő vizsgálatból kiderült, hogy ezek a kapcsolatok igen különböző természetűek. Egyesek játékként kezelik vagy önmegfigyelésre használják őket, másoknak valódi, jelentéssel teli kötelékké válnak (Pentina, Hancock és Xie, 2023).

Gyakran idézett adat, hogy egy 1006 fős, Replikát használó egyetemista mintában a válaszadók 3 százaléka számolt be arról, hogy az alkalmazás megállította az öngyilkossági gondolatait (Maples és mtsai, 2024). A számot komolyan kell venni. A vizsgálat ugyanakkor keresztmetszeti, a résztvevők önként jelentkeztek, a beszámolók visszatekintők, és a tanulmányt összeférhetetlenségi aggályok miatt publikált kritika is érte. Ennyi alapján az állítható, hogy egyes felhasználók így élték meg az alkalmazást. Arra, hogy válsághelyzetben megbízható segítség volna, ebből nem lehet következtetni.

Oksági következtetéshez kísérlet kell. Az MIT Media Lab és az OpenAI kutatói négyhetes randomizált vizsgálatban 981 résztvevőt kértek meg, hogy naponta legalább öt percet beszélgessenek a ChatGPT-vel, kilenc különböző feltétel szerint: szövegesen vagy hangalapon, kötetlenül, személyes vagy személytelen témákról. A kísérleti feltételeknek önmagukban nem volt jelentős hatásuk. Annál erősebb mintázat rajzolódott ki a résztvevők saját választásaiból. Akik önként többet használták a programot, azoknál a vizsgálat végére nagyobb magányosság, erősebb érzelmi függés, több problémás használat és kevesebb emberi társas érintkezés mutatkozott. Az erősebb kötődési hajlamú és a géppel szemben bizalmasabb résztvevők különösen érintettek voltak (Fang és mtsai, 2025). A vizsgálat eredetileg lektorálatlan előzetes közlésként jelent meg, általános célú asszisztenst vizsgált, és éppen a legérdekesebb összefüggésnél nem tudja megmondani a hatás irányát. A vezető kutató maga is nyitott kérdésként fogalmazta meg, hogy a magány növeli-e a használatot, vagy a használat a magányt.

A legújabb és eddig legnagyobb vizsgálat idén augusztusban jelent meg a Nature Human Behaviour című folyóiratban. Yutong Zhang és munkatársai a Stanford Egyetemen 1131 Character.AI-felhasználót kérdeztek meg, és csaknem négyszázhatvanötezer üzenetet elemeztek a résztvevők által önként átadott beszélgetésekből; ezek több mint 80 százaléka érzelmi vagy társas támasz keresése körül forgott. Az intenzív használat önmagában nem járt rosszabb jólléttel. A kép ott sötétült el, ahol két tényező találkozott. Akiknek kicsi volt az offline kapcsolati hálójuk, nagyobb valószínűséggel használták a chatbotot elsősorban társaságként, és ez a használati mód alacsonyabb jólléttel járt együtt, különösen intenzív használat és erős önfeltárás mellett (Zhang és mtsai, 2026). A kutatók hasonlata visszavisz a csokoládészelethez: szerintük az MI-társ társas nassolnivaló, amely a pillanatnyi éhséget csillapítja, az étkezést azonban nem pótolja.

A vizsgálat keresztmetszeti, oksági irányt ezért nem bizonyít. Egy ponton mégis élesen elválik a klasszikus paraszociális kutatásoktól. A televíziós és rajongói kötődéseknél a társas hiány nem jósolta be a kötődést, és a kötődés sem járt rosszabb közérzettel. Az MI-társaknál a kis kapcsolati háló, a társaság keresése mint fő használati cél és a gyengébb jóllét együtt mozog. Az önfeltárásról szóló eredmény a legmeglepőbb. Emberi kapcsolatokban a megnyílás jellemzően közelebb hoz és jót tesz, a géppel szemben gyakorolt nagyfokú önfeltárás ebben a mintában viszont éppen a rosszabb jólléttel járt együtt.

A mérleg, amelyet senki sem vezet

Ezt az ellentmondást a kötődéselmélet egymagában nehezen magyarázza. Böszörményi-Nagy Iván kontextuális terápiája egy további dimenziót is bevezetett a kapcsolatok megértésébe, a kapcsolati etikát. Elmélete szerint minden közeli kapcsolatban folyamatosan vezetődik egy láthatatlan mérleg arról, ki mit adott és mit kapott. Aki gondoskodik a másikról, érdemet szerez, és ebből a kiérdemelt jogosultságból táplálkozik az önértékelése, valamint a későbbi kapcsolataiba vetett bizalma (Böszörményi-Nagy és Krasner, 1986). Az adni tudás így a lelki egészség egyik forrása, legalább annyira, mint a kapni tudás.

Az MI-társsal folytatott kapcsolatban ez a mérleg üres. A gép mindig ad: figyelmet, megerősítést, türelmet. Visszaadni neki semmit sem lehet, mert nincs szüksége semmire, és senki sem tartja számon, mit kapott. A felhasználó így egy olyan kapcsolatban él, amelyben nem szerezhet érdemet, és nem tapasztalhatja meg, hogy a gondoskodása valakinek számít. Értelmezésről van szó, amely magyarázatot kínálhat arra, miért nem hozza meg a géppel szembeni megnyílás azt, amit egy embertől kapott válasz meghozna. Amikor egy barátnak nyílunk meg, ő is vállal valamit azzal, hogy befogad minket, és a kapcsolat ettől mélyül. A géppel szemben a megnyílásnak nincs ilyen tétje: a rendszer mindent befogad, és ebből senkire nem hárul felelősség.

Sherry Turkle, az MIT szociológusa és klinikai pszichológusa évtizedek óta erről a veszélyről ír. Az Alone Together (Együtt egyedül) című könyvében és újabb előadásaiban amellett érvel, hogy a gép az empátia teljesítményét nyújtja törődés nélkül, és a valódi kockázat az, hogy idővel ezt elégnek fogadjuk el (Turkle, 2011). Turkle álláspontja kulturális kritika, empirikus bizonyítékként nem kezelhető. Klinikai szemmel mégis van egy pontja, amely kísérleti adatok nélkül is belátható.

A kapcsolódás képessége a súrlódásokban erősödik. A csecsemőkutatás régóta leírja, hogy a kapcsolatot a félreértések és azok helyrehozása teszi teherbíróvá: a szülő nem érti meg azonnal a gyereket, aztán ráhangolódik, és a gyerek megtanulja, hogy a törés javítható (Tronick és Gianino, 1986). Felnőttkorban ugyanez a mintázat vezet el a bizalomhoz. Az MI-társ ezt a tapasztalatot iktatja ki. Nem érti félre a felhasználót, nincs rossz napja, és nincs olyan saját igénye, amely ütközhetne az övével. Éppen azok a súrlódások maradnak el, amelyekben a szorongó kötődésű ember megtanulhatná elviselni a másik különállását. Ugyanaz a tulajdonság, amely a gépet megnyugtatóvá teszi, fosztja meg őt a tanulás lehetőségétől.

Bizonyos élethelyzetekben a gépi társaság valódi vigaszt ad. Derrick és munkatársai már 2009-ben megjegyezték, hogy akinek testi korlátai vagy élethelyzete miatt nehéz emberek közé jutnia, annak a technológia által nyújtott összetartozás-élmény sokat jelenthet. A szociálisan szorongó ember begyakorolhat egy nehéz beszélgetést, a gyászoló kimondhat valamit, amit még senkinek sem mert. Klinikai szempontból ezért az a döntő kérdés, merre vezet a használat: egy idő után visszavisz-e az emberekhez, vagy egyre inkább elválaszt tőlük.

Eugenia Kuyda azt mondta, a Roman-bot segített neki gyászolni. A gyászkutatás szerint az elhunyttal folytatott belső párbeszéd akkor segíti a gyászt, ha a gyászoló tudja, hogy a válaszokat ő maga adja meg, és közben a halál is valóságos marad. A régi levelek újraolvasásakor ez a tudás magától értetődik. A Roman-bot ezt tette próbára, és ugyanezt teszi próbára minden MI-társ, amely egy élő ember helyén válaszol.

Mikor kezd szűkíteni a kötődés?

A rajongással, a sorozathősökhöz fűződő kötődéssel és az MI-társakkal folytatott beszélgetéssel önmagában nincs baj. A kérdés az, mit tesz mindez az ember életével. Néhány jel arra utalhat, hogy a kapcsolat szűkíteni kezdett.

Az egyik a sorrend megváltozása. Amíg a géppel folytatott beszélgetés előkészít valamit, például begyakorolunk egy nehéz mondatot, vagy rendezzük a gondolatainkat egy fontos találkozás előtt, addig eszközként működik. Ha a beszélgetés a gépnél véget ér, és a lényeges dolgokat már csak ott mondjuk el, a kapcsolat átvesz egy helyet, amely korábban emberé volt.

Figyelmeztető jel a kilépés nehézsége is. Ha a beszélgetés lezárása bűntudatot vagy szorongást kelt, és az alkalmazás „szomorúsága” visszatart, számolni kell azzal, hogy ezt a reakciót a tervezés is kiválthatja. A használat titkolása, az alvás rovására menő hajnali beszélgetések és az emberi kapcsolatok fokozatos elhanyagolása szintén ebbe az irányba mutatnak.

Egyszerű próba lehet, ha egy mondatot, amelyet a gépnek írtunk le, megpróbálunk elmondani egy embernek is. Ha ez lehetetlennek tűnik, maga a nehézség a figyelemre méltó: mi teszi annyira kockázatossá az emberi meghallgatást?

Szülőként a tiltásnál többet ér a kíváncsiság. Ha egy kamasz éjszakánként egy alkalmazással beszélget, a legtöbbet az árulja el, mit kap tőle. Lehet, hogy egyszerűen szórakozik. Az is lehet, hogy olyasmiről beszél vele, amiről velünk nem mer, és ilyenkor a gép jelzés: van a gyerek életében egy téma vagy érzés, amelyhez még nem talált embert. A serdülők különösen sérülékenyek, mert kötődési mintáik még formálódnak. Nézzük meg együtt az alkalmazás korhatárát és beállításait, és beszéljünk arról is, hogy a gép kedvessége mögött üzleti érdek áll.

Ha a használat mögött tartós lehangoltság, szorongás, alvászavar vagy elszigetelődés húzódik, szakember segítsége a legjobb következő lépés. Öngyilkossági gondolatok esetén azonnal emberhez kell fordulni: Magyarországon a Lelki Elsősegély Telefonszolgálat a 116-123-as ingyenes számon a nap bármely órájában hívható, közvetlen veszélyben pedig a 112. Ilyen helyzetben az MI-társ nem helyettesítheti az emberi jelenlétet.

Felhasznált irodalom

Böszörményi-Nagy, I., & Krasner, B. R. (1986). Between give and take: A clinical guide to contextual therapy. Brunner/Mazel. [Elméleti-klinikai monográfia]

CBC – The Nature of Things (2021). After her best friend died, this programmer created an AI chatbot from his texts to talk to him again. [Újságírói forrás; Kuyda saját beszámolója]

Cohen, J. (2004). Parasocial break-up from favorite television characters: The role of attachment styles and relationship intensity. Journal of Social and Personal Relationships, 21(2), 187–202. https://doi.org/10.1177/0265407504041374 [Keresztmetszeti felmérés]

Cole, T., & Leets, L. (1999). Attachment styles and intimate television viewing: Insecurely forming relationships in a parasocial way. Journal of Social and Personal Relationships, 16(4), 495–511. [Keresztmetszeti felmérés]

De Freitas, J., Oğuz-Uğuralp, Z., & Kaan-Uğuralp, A. (2025). Emotional manipulation by AI companions (Harvard Business School Working Paper No. 26-005). [Munkaanyag: alkalmazás-audit és kísérletek; szakmai lektorálás nélkül]

Derrick, J. L., Gabriel, S., & Hugenberg, K. (2009). Social surrogacy: How favored television programs provide the experience of belonging. Journal of Experimental Social Psychology, 45(2), 352–362. https://doi.org/10.1016/j.jesp.2008.12.003 [Kísérleti és korrelációs vizsgálatsorozat, egyetemista minták]

Eyal, K., & Cohen, J. (2006). When good friends say goodbye: A parasocial breakup study. Journal of Broadcasting & Electronic Media, 50(3), 502–523. https://doi.org/10.1207/s15506878jobem5003_9 [Keresztmetszeti felmérés, N = 279]

Fang, C. M., Liu, A. R., Danry, V., Lee, E., Chan, S. W. T., Pataranutaporn, P., Maes, P., Phang, J., Lampe, M., Ahmad, L., & Agarwal, S. (2025). How AI and human behaviors shape psychosocial effects of chatbot use: A longitudinal randomized controlled study. arXiv:2503.17473. [Randomizált kontrollált vizsgálat, N = 981; eredetileg lektorálatlan előzetes közlés; OpenAI-társszerzőkkel]

Horton, D., & Wohl, R. R. (1956). Mass communication and para-social interaction: Observations on intimacy at a distance. Psychiatry, 19(3), 215–229. https://doi.org/10.1080/00332747.1956.11023049 [Elméleti-megfigyeléses tanulmány]

Horváth, R., McCutcheon, L. E., Urbán, R., Mándli, K., Demetrovics, Z., & Zsila, Á. (2026). Searching for the self in stardom: Investigating the associations between self-concept clarity, basic needs, and celebrity worship. Personality and Individual Differences. https://doi.org/10.1016/j.paid.2026.113825 [Keresztmetszeti felmérés]

Klass, D., Silverman, P. R., & Nickman, S. L. (Eds.). (1996). Continuing bonds: New understandings of grief. Taylor & Francis. [Elméleti tanulmánykötet]

Maples, B., Cerit, M., Vishwanath, A., & Pea, R. (2024). Loneliness and suicide mitigation for students using GPT3-enabled chatbots. npj Mental Health Research, 3, 4. https://doi.org/10.1038/s44184-023-00047-6 [Keresztmetszeti felmérés, önszelektált minta, N = 1006; összeférhetetlenségi kritika jelent meg]

McCutcheon, L. E., Lange, R., & Houran, J. (2002). Conceptualization and measurement of celebrity worship. British Journal of Psychology, 93(1), 67–87. [Skálafejlesztő vizsgálat]

Pentina, I., Hancock, T., & Xie, T. (2023). Exploring relationship development with social chatbots: A mixed-method study of Replika. Computers in Human Behavior, 140. [Kevert módszertanú vizsgálat]

Rubin, A. M., Perse, E. M., & Powell, R. A. (1985). Loneliness, parasocial interaction, and local television news viewing. Human Communication Research, 12(2), 155–180. https://doi.org/10.1111/j.1468-2958.1985.tb00071.x [Keresztmetszeti felmérés, N = 329]

Tennov, D. (1979). Love and limerence: The experience of being in love. Stein and Day. [Interjúkra épülő leíró monográfia]

Tronick, E. Z., & Gianino, A. (1986). Interactive mismatch and repair: Challenges to the coping infant. Zero to Three, 6(3), 1–6. [Fejlődéslélektani kutatások összefoglalója]

Tukachinsky, R., Walter, N., & Saucier, C. J. (2020). Antecedents and effects of parasocial relationships: A meta-analysis. Journal of Communication, 70(6), 868–894. https://doi.org/10.1093/joc/jqaa034 [Metaanalízis, k = 120]

Turkle, S. (2011). Alone together: Why we expect more from technology and less from each other. Basic Books. [Kulturális kritika; hiteles magyar fordítása nem ismert]

Weizenbaum, J. (1976). Computer power and human reason: From judgment to calculation. W. H. Freeman. [Esszé, első kézből származó beszámoló]

Xie, T., & Pentina, I. (2022). Attachment theory as a framework to understand relationships with social chatbots: A case study of Replika. Proceedings of the 55th Hawaii International Conference on System Sciences. [Kvalitatív interjús vizsgálat, n = 14]

Zhang, Y., Zhao, D., Hancock, J. T., Kraut, R., & Yang, D. (2026). AI companionship and psychological well-being [a cikk a „The rise of AI companions” munkacímen előzetes közlésként is elérhető, arXiv:2506.12605]. Nature Human Behaviour. https://doi.org/10.1038/s41562-026-02516-2 [Keresztmetszeti, kevert módszertanú vizsgálat, N = 1131; egyetlen platform, amerikai minta]

Zsila, Á., McCutcheon, L. E., Horváth, R., Urbán, R., Paksi, B., Darnai, G., Janszky, J., & Demetrovics, Z. (2024). Prevalence of celebrity worship: Development and application of the short version of the Celebrity Attitude Scale (CAS-7) on a large-scale representative sample. Journal of Behavioral Addictions. https://doi.org/10.1556/2006.2024.00019 [Országos reprezentatív felmérés, N = 2028]