Egy üzenet, három szó: „Holnap beszélnünk kell.” És te fejben már össze is pakoltad az asztalodat, végigpörgetted, mit rontottál el, talán már álláshirdetéseket is nézegetél.
Ezt nevezzük gondolatolvasásnak: ilyenkor az agyunk kitölti azokat az információkat, amiket még nem tudunk. Nem tudjuk, mit gondol a főnök, az edző, a közönség vagy a partnerünk, így kitaláljuk. És általában természetesen a legrosszabb forgatókönyvet választjuk.
Miért a legrosszabbra gondolunk?
Nem azért, mert gyengék vagy hibásak vagyunk. Az agyunk meg akar védeni minket, ezért inkább a rosszabb kimenetelre készít fel. Ez a folyamat természetes, a gond ott kezdődik, amikor ezeket a félelmeket tényként kezeljük, és aszerint is cselekedünk.
Teljesítményhelyzetben ez különösen erős: egy edző hallgatása egy verseny után, egy üres arc a nézőtéren, egy „látott” jelzés válasz nélkül. Mindegyik üres hely, amit a félelem szívesen kitölt.
3 kérdés, ami segít hátrébb lépni
1. Mi a tény, és mi a történet? Tény: kaptam egy üzenetet a főnökömtől. Történet: baj van, valami probléma adódott. Ha a kettőt külön leírod, gyakran látszik, mennyi mindent tett hozzá az agyad.
2. Mit tanácsolnék egy barátomnak, ha ő kapta volna ezt az üzenetet? Másoknak sokkal józanabb tanácsot tudunk adni, mint magunknak (igen, ez velünk, pszichológusokkal is így van). Érdemes ebből a nézőpontból megnézni, máris objektívebben látjuk a helyzetet.
3. Mit csinálnék most, ha nem szippantott volna be ez a gondolat? Lehet, hogy egyszerűen visszaírnál: „Persze, miről lenne szó?” Így már nem a fejednek kell kitalálnia a hiányzó információt, hanem megkapod a valódi választ.
FONTOS: A gondolat maga nem rossz, hanem természetes reakció
Ezektől a kérdésektől a gondolat és a félelem lehet, hogy nem tűnik el. Nem is ez a cél. A cél az, hogy ne a félelem döntse el, mit lépsz, hanem te magad.
Komment írása