Végre itt a szabadság. Ott a könyv a polcon, amelyet hónapok óta szeretnénk elolvasni. Kint süt a nap. Lehetne egy nyugodt délután. Mégis nehezen megy.
Néhány oldal után már eszünkbe jut, mit kellene még megcsinálni. Válaszolni egy e-mailre. Elindítani egy mosást. Elintézni még valamit.
Mintha a pihenéshez is ki kellene érdemelnünk a jogot.
Ha ismerős ez az érzés, attól még nincs velünk semmi baj. Sokan úgy nőttünk fel, hogy azt tanultuk meg: előbb a kötelesség, előbb a feladat. A pihenés csak akkor "jár", ha már mindennel végeztünk. Ha hasznosak voltunk. Ha helytálltunk.
Nem csoda, ha felnőttként nehéz egyszerűen csak leülni egy könyvvel. Vagy megengedni magunknak egy délutánt, amikor olyasmit csinálunk, amit nem „kell”, csak jólesik.
A pihenés nem jutalom, amit ki kell érdemelnünk. Hanem szükséglet. Éppen úgy, mint az alvás vagy az evés. Feltölt, hogy később újra legyen miből adni, dolgozni, jelen lenni.
Érdemes megállnunk, és megfigyelnünk: milyen érzések vannak bennünk? Milyen gondolatok bukkannak fel? Kinek a hangján halljuk azokat? Mit mond a belső hang?
"Lusta vagy."
"Hasznosabb dolgod is lehetne."
"Majd csak azután pihenj, ha mindennel végeztél."
Ezek a mondatok sokszor nem a jelenből érkeznek. Régi szabályok, amelyeket valamikor megtanultunk.
Nem kell rögtön megváltoztatni őket. Már az is fontos lépés lehet, ha felismerjük őket. Érdekes tapasztalás az, amikor először valóban megengedjük magunknak, hogy most ne csináljunk semmi „hasznosat”. Hiszen ki más adhatna erre engedélyt, ha nem mi magunk? Dönthetünk úgy – bűntudat nélkül –, hogy ezt a délutánt olvasással töltjük. Nem azért, mert kiérdemeltük. Hanem mert erre van szükségünk.
Lehet, hogy nem azért olyan nehéz pihenni, mert rosszul csináljuk.
Hanem mert még tanuljuk elhinni, hogy akkor is értékesek vagyunk, amikor éppen nem vagyunk hasznosak.
Komment írása